5. fejezet

,,A macskának 9 élete van, de neked csak egy..."

Gyors reggeli, és összepakolás után még a helyi patakban is megfürödtünk indulás előtt. Végül is elindultunk. Már vagy 2 órája gyalogolhattunk az erdőben libasorban, amikor végre megállt az elöl

haladó Merilina, majd nagyot ordított vidáman, és összecsapta a két tenyerét:
  -Na, gyerekek, megérkeztünk!
De mindezt olyan iszonyatos hangerővel, hogy a madarak is elhallgattak a fákon komolyan mondom. de ez még semmi sem volt, ugyanis ekkor egy Földön túli ordítás hallatszott a barlangból. Halálos csönd lett az egész erdőben. Mintha megállt volna az idő.
  -Merilina!-sziszegte idegesen Betha- Felébreszted az Ősszellemeket!
  -Ezek közé fogunk most mindjárt bemenni?!- kérdeztem hisztérikusan.
  -Psszt!-csitított kórusban az egész csapat.
  -Bocsi, rólad megfeledkeztem. Ez a barlang a rossz lények szellemeinek úgymond gyűjtőhelye. Itt nyugszanak, csak a barlangban tudnak mozogni. Szóval itt bent alszanak, és egy hangos szóval felébreszthetjük az összes hallott gonoszt. De sajnos máshogy is ki tudnak szabadulni. Ha például betéved egy szerencsétlen élőlény, azt ijesztgetik, beférkőznek a gondoltaikba, valóra váltják legrosszabb rémálmaikat, eszükbe juttatják a legborzalmasabb emlékeiket. Addig űzik ezt, amíg fel nem adják az egészet, hogy most inkább meghalnak, minthogy folytatnák ezt a borzalmat. Akkor a testét eluralják, és új alakban indulnak el. Ki kell tartani, mert a macskának kilenc élete van de nekünk csak egy...-szavai után kínos csönd támadt-Reméljük, most nem történt semmi-fűzte még hozzá alig hallhatóan. Tapintató volt a feszültség a levegőben. Borzongás futott végig testemen. Nagyot nyeltem, és minden porcikámat a hideg rázta. ordítani akartam, megtörni ezt az ,,átkot",de mintha az idő megállt volna.Mozdulni se mertünk, és lélegzet visszafojtva figyeltünk, mi lesz ebből. 5 percig várhattunk körülbelül így, de mégis napoknak tűnt, mire újra elkezdett éledezni a világ, mintha mi sem történt volna, úgy ment tovább minden. Pár percig hallgattuk a természet nyugtató ricsaját. Majd, -mintha lassított felvételben lennénk- megmozdultunk,és hagytuk, hogy tagjaink elernyedjenek.
  -Most pihenünk, és vesztegetjük az időt, vagy indulunk?-tette fel kellemetlenül csípős hangon a kérdést Jack.
,,Csak is ő lehetett mögöttem a szökéspróbám után..."-hasított belém a felismerés.
További elmélkedésre nem volt lehetőségeb, ugyanis Nina felállt nyögve, erőltetetten a szemébe mosolygott, majd elcsigázott hangon, de mégis kedvesen felelt:
  -Azonnal indulunk, Kapitány.
  -Na, azért!!!- gúnyolódott tovább.
Senki sem szólt neki, de mindenkin látszott, hogy nagyon elege van már a fiú beszólásaiból. Lehajtott fejjel feltápászkodtunk, és mint valami gyászmenet, megindultunk a bejárat felé. messziről nem látszott, azonban közelebb érve látszott, hogy egy lilás, vízszerű ,,hártya" választja el a belsejét a külvilágtól. Megtorpantunk egy pillanatra, majd elsőként Pierre indult elszántan neki a félelmeink átjárójának. Amint átlépett, és azonnal el is tűnt, mint a filmekben, csakhogy ez a valóság volt. Másodikként Nina lépete át, utána Jack, majd Merilina. Végül már csak én maradtam a ,,Tesómmal", és Kolinnal. egymásra néztünk, majd végül a másik fiú törte meg a csendet, vontatott, bizonytalan hangon hangon:
  -Én megyek majd utolsóként...
  -Hogyisne! Még ijedtedben elmenekülsz!-nevetett erőltetetten Betha-Irány befelé!
Szegény megszeppenve átlépte gyorsan a kaput, mintsem szembe szállt volna a lánnyal. Csak ketten maradtunk idekint.
  -Egyszerre menjünk be, oké?
  -Jó,-egyeztem  bele- de mi lesz ha mondjuk egyikünk rossz helyre érkezik?
Pár percig némán töprengett, majd elpirulva megszólalt:
  -Akkor fogjuk meg egymás kezét.
Latolgattam egy kicsit a dolgot, mert nem látja senki, de akkor is, de a veszély pedig nagyobb... Megtörtem gondolataimat. Vissza fordultam, és egy apró mosollyal felé nyújtottam a kezem.
  -Tesó?
  -Tesó!- tette bele somolyogva a kezét az enyémbe.
Még egyszer egymásra néztünk.
  ,,Lesz ami lesz, mi együtt maradunk."-gondoltam.
Ő is ezt gondolhatta, ugyanis elmosolyodott,és visszafordította fejét. Követtem példáját,és tekintetem az első megpródáltatás kapujára szegeztem. Mintha megbeszéltük volna, olyan egyszerre léptük át, behunyt szemmel az átjárót.

4. fejezet

Tesó!!!

Reggel csak kipattant a szemem. kipihentnek éreztem magam. Igaz, hogy először meglepődtem a madárcsivitelés hallatán, és azon, hogy nem otthon vagyok, hanem egy erdőben. A nap már magasan

fent járt az égen. Úgy dél körül járhatott az idő, az erdőben mégis félhomály honolt. A fák sűrűn egymás mellett álltak. Lombjukon nem hatolt át a világosság. A kis rétre, ahol táboroztunk, úgy ömlött a fény, mint a templomban a festményeken.
 Még csak Betha volt ébren. Nem messze egy kidőlt fatörzsön ült nekem háttal. Odalopóztam mögé, és csendesen leültem mellé.
  -Szia Beth!
  -Szia. A nevem Betha!
  -Bocsi. Akkor Betha.
  Egy darabig így ültünk szótlanul, hallgatva a madarak gyönyörű áriáját.
   -Te tudsz valamit a származásomról?-törtem meg a csöndet.
   -Nem. Csak annyit tudok rólad, hogy Walkernek hívnak.
   - Neked mi a teljes neved?
   -Bethinna Springbell. De így senki nem hív. Mindenki csak Bethának szólít. Na mi van? Miért nézel ilyen furcsán rám?
 Valóban nagyon meglepődtem. Úgy meredtem rá, mint aki most lát először embert.
  - Te Springbell vagy?!
  -Igen, miért?
 -Az én nevem Walker Springbell.
Ekkor ő meredt rám hatalmas szemekkel. Egyszerre elnevettük magunkat.
  -Tesó?-kérdeztem nevetve, és felé nyújtottam a tenyerem.
  -Tesó!- kiáltotta kacagva, és belecsapott a kezembe.
Mindketten biztosra vettük, hogy véletlen az egész. Sok hasonló nevű ember van, nem? Azonban ezzel a szóval mindketten éreztük, hogy kettőnk között titkos kapcsolat alakult, nem szerelem, hanem egy megmagyarázhatatlan, furcsa érzés. Egyfajta kötődést, vagyis ahogy Maugli mondaná:
,,Egy vérből valók vagyunk te, és én."
  - Figyelj, ciki, de nem tudom kit hogy hívnak-suttogtam lehajtott fejjel.
  - Hát, a vörös hajú- aki az arcomba hajolt! - Nina, akivel először találkoztál ő Merilina, a fekete hajú fiú Jack, a szőke Pierre, a göndör pedig Kolin.
Óvatosan feltápászkodtam, és elindultam. Először ,,Jack"-et vettem szemügyre. Hosszúkás, megnyúlt,  arca sápadtsága kellemetlenül bántotta a szemem.Éjfekete haja 5-6 cm hosszan belelógott a szemébe. Sűrű, sötét szemöldöke mérges, durva hatást kölcsönzött az arcának. Szája egy halovány, pengevékony vérvörös vonal volt. Ijesztő külsője barátságtalanná tette számomra, holott még egy szót sem szólt hozzám.
,,Vagy mégsem?"-tettem fel magamnak a kérdést, és lázasan elkezdtem kutatni az agyamban. Egy hideg, jeges hangot kerestem.
,,-Mondtuk mi egy szóval is hogy azért tartunk fogva ,,rossz kisfiú" voltál?"- jött valahonnan mély, tudatalatti rétegből. Ekkor már ámulva meredtem rá.
,,Te voltál?"-beszéltem hozzá magamban.
Rezzenés nélkül aludt tovább, mintha azt mondaná:
  -Persze! Ez nálam természetes.
Halványan elmosolyodtam.
,,-Én tudok valakit aki ,,rossz kisfiú" mostanában..."-dünnyögtem alig hallhatóan, minden harag nélkül.
  -Furcsa srác, nem igaz?
Ijedtemben összerezzentem. annyira elmerültem a Jakkel való ,,beszélgetésben, hogy észre se vettem, hogy közben idejött Betha is.
  -Igen-válaszoltam pár másodperces késéssel, majd tovább indultam.
A második fiút már szimpatikusabbnak találtam. Szőkés haja, barnás bőre,mosolygós, kerek arca kedvességet, és bizalmat sugárzott. Takaró alól is látszott mennyire izmos és erős.
  -Ő kicsoda?-kérdeztem hátrafordulva Bethához, aki egészen idáig a nyomomban loholt.
  -Pierre- válaszolta rejtelmes mosollyal.
  ,,Talán tetszik neki?"-gondolkodtam, de kimondani nem mertem,-nem akartam megsérteni-ezért tovább is léptem. Merilina következett. Vele már találkoztam, így nem időztem sokat itt.
A következő lányt hamar felismertem. Csakis Nina lehet. Nem fogom neki egyhamar elfelejteni annyira megrémisztett. Cinkos szeplői, szemtelenül pisze orra és egyenes vörös haja, egy pajkos tündérré változtatták. Már csak a szárnyak,és a hegyes fülek hiányoztak róla.
,,-Nem is lehet annyira gonosz..."-töprengtem, de inkább gyorsan elhesegettem ezt a gondolatot.
Az ezt követőtársam kizárásos alapon Kolinnak hívhatják. Kicsi, vézna gyerek volt. Sötétbarna, göndör fürtök keretezték vékony arcát. Arca szelídséget,és barátságot tükrözött. Összekucorodva szuszogott, mint egy kisgyerek. Folytattam volna a szemlélődést, de hirtelen valaki elkezdett mocorogni mögöttem. Lassan hátrafordultam, nyugtátam,hogy Merilina felkelt. Először ásított egyet majd nyújtózkodott, majd hirtelen villámgyorsan talpra ugrott, és jókedvűen rikkantott egyet:
  -Ébresztő puhányok! Hasatokra süt a nap! Vár minket a Halál szakadéka!
Erre a többiek is elkezdtek ébredezni.
,,-Vége a nyugalomnak!"-szögeztem le magamban derűsen.

3. fejezet

Kételyek

  -Ki kezdi?-kérdezte végre a lány, és körbenézett.
Ez idő alatt szemügyre vettem. Hosszú, mogyoróbarna haja szigorú copfba volt fonva a tarkóján. Fekete, vastag keretű szemüveget hordott. Arca furcsán ismerős volt. Hosszú szempillák keretezték a fekete szemét. Kacsú testalkatú, sápadt-fehér bőrű velem egy idős, középmagas termetű.
  -Oké. kezdem én-sóhajtotta végre.
  -A nevem Betha.
Anyukám boszorkány volt. Szívtelen és kegyetlen. Hatalmas ereje volt. Egy nap eltéved arrafelé az apám. Egymásba szeretek, és összeházasodtak. Anya megváltozott, és tündér lett, vagyis a boszorkányok ellen fordult.

Társai nem nézték ezt jó szemmel, ezért összeesküdtek ellenünk. Egy éjjel ránk támadtak. Szüleimet megölték, de nekem viszont sikerült elmenekülnöm. Sokáig bolyongtam egyedül az erdőkben, amíg rám nem talált Edmund. Elvitt az Országba, ahol biztonságban voltam. De most újra veszélyben vagyok itt a külvilágban. Meg akarnak gyilkolni engem is, mert örököltem az erejét.
Hangja elcsuklott, és szomorúan meredt a tűzbe. Egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Dermedt csönd lett.
Elgondolkoztam a történeten.mi van, ha csak viccelnek? Újra felnéztem. Tekintetéből igazi bánat áradt. A könnycsepp is valóságos. 
Végiggondoltam eddigi életemet. ,,Én egy vérfarkas gyereke vagyok?!!!!!"-ötlött fel bennem a kérdés- ,,De én nem is változok át teljesen! Akkor mi vagyok? Anyáék halandók! Lehet, hogy nem az igazi szüleim neveltek? Tényleg, mit fog szólni ahoz, hogy nem megyek haza? Teljesen meg fog ijedni!Miét nem beszéltek soha erről? Miért? Nem is tudnak róla? Mi vagyok én, de legfőképp ki vagyok? Talán nem is Walkernek hívnak? Akkor minek? Biffnek?- erre a lehetőségre végigfutott a hátamon a hideg- Vagy Ludwignak?
Ezer, meg ezer meg ezer kérdés tolongott a fejemben, és semelyikre sem tudtam a választ adni. Egyetlen egy dologban voltam biztos, hogy fiú vagyok.
,,Lehet, hogy álmodok."-gondoltam reménykedve, és apró mosolyra húztam a szám.
Erőteljesen megcsíptem magam. Felszisszentem fájdalmamban. Tuti, hogy be fog lilulni! De ezzel nem is foglalkoztam. Az arcom ismét búskomor jelleget öltött. Ezek szerint nem álmodtam. 
 A kérdések egyre csak gyűltek, és az összes ki akart szabadulni. Azonban nem mertem megkérdezni egyiket sem. Már rájöttem, hogy miért hallgatott mindenki amikor Betha előhozakodott az ötletével. Mindenkinek egy fájó seb kapcsolódik a származásához. Még a legvadabbak is bezárkóznak ilyenkor. Lásd: a lány aki elrabolt! Nem nagyon bírom, de még őt is sajnálom.
,,Nem szeretném hallani a származásom!"- akartam kiáltani
Hiába nem akartam egy vérző sebet a lelkembe,  a kíváncsiság majd kifúrta az oldalamat. Honnan is származok én? 
Végül kicsúszott egy kérdés:
  -Miért raboltatok el?-suttogtam alig halhatóan.
A halálos csöndben mégis úgy hangzott, mintha egy mikrofonba kiáltottam volna.
  -Mert itt kint nem vagy biztonságban. Idáig még nem fedeztek fel ŐK.-válaszolt keserű mosollyal aki az elején megijesztett.
Az ,,ŐK"-öt furcsán megnyomta. Félelmetesen hangzott, bár egyszerű volt: ŐK. Túl bő fogalom, túl sok mindent foglal magába, amiről fogalmam sincs.
  -Kik azok az Ők?- faggattam hát tovább.
  -Edmund ellenségei-lehelte kísérteties hangon.
Hatás szünetet tartott, hogy meg tudjam emészteni a hallottakat. Egy perc elteltével ismét megszólalt.
  - Edmund az, aki összegyűjti, az ilyen ,,elítélt" gyerekeket egy biztonságos helyre, az Országba, ahol egy erő kijelöli az uralkodónkat. Azért vagyunk itt, mert te vagy a trónörökös.
Most már már túl sok információt kaptam. Hosszú órákig meredtem üveges tekintettel a tűzbe.
Én vagyok a trónörökös? De teliholdkor szét fogok szedni mindent a palotában! Egy toronyból mégsem ugorhatok le! Nem is tudok semmit! Csak törni, zúzni. Betha tud varázsolni,  miért nem ő? Vagy más? Ők biztos valami sokkal jobb képességük van, mint életveszélyesség.
Töprengésemet ez egyik fiú szakította félbe:
  -Ideje lenne lefeküdni! 
  -Fárasztó nap lesz a holnapi! Át kell kelnünk a Halál szurdokán...
  -Tudjuk, már százszor elmondtad!- ásított unottan aki elrabolt.
  -Igen Merilina, de ez ...
  -...Fontos. Nem  fogjuk elfelejteni, Betha. Okés?
  -Jó, de...
  -Na menjünk aludni!-mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Lefeküdtem a fűbe a pokrócokra a többiekkel együtt, és alaposan betakaróztam.
,,Szóval Merilinának hívják. Furcsa egy név."-gondoltam még mielőtt elnyomott volna az álom.

2. fejezet

A furcsa társaság 

Arra keltem, hogy pofozgatnak. Érdes, kemény jeges földön feküdtem. Csontjaimig hatoló hideg szél fújt.
  -Már rég fel kellett volna élednie!- aggódott egy magas hangú személy.
  -Mekkorát ütöttél már?! azért nem megölni kellett volna!-felismertem a csajt, aki magával ragadott. 
Most nem olyan kedvesen beszélt.
  -Bocsi. Pedig finoman csináltam.-szólalt meg egy mély fiúhang.
  -Pff! Na persze! Csak teljes erőből!-fújtatott dühösen.
  -Kicsit kedvesebb is lehetnél!-sziszegte sértődötten a másik.
,,Szóval fejbe vágtak"- jöttem rá. 
Először résnyire nyitottam csak ki a szemem, és óvatosan körül néztem. Nagyon sötét volt. Az éget sűrű felhő borította, így a Hold és a csillagok nem látszódtak. Késő

éjszaka lehetett-körülbelül hajnali 1-2óra-, így először csak tüzet láttam. Körülötte nem látszott senki. Ahogy lassan hozzászoktam a sötétséghez, elkezdtek emberi árnyak kirajzolódni körülöttem. Körülbelül 7-en, 6-an tolongtak felettem. Az összes engem nézett. A fák ijesztő árnyékként nyúltak fölénk. Valahol egy erdei tisztáson lehettünk. Pontosan hol, azt én sem tudom megmondani. Jobban is körülnéztem volna...
De  hirtelen egy hosszú hajú valaki ijesztően közel,-körülbelül 1-2 centire az orromtól!!!-bele hajolt az   arcomba,és vidám hangon felkiáltott:
  -Nézzétek, felkelt!
Ijedtemben talpra ugrottam, és elkezdtem szaladni az ismeretlenbe. Inkább csak elkezdtem VOLNA, mert amint elindultam, két kéz megragadott, és visszarántott a földre, és vasmarokkal tartott. Éreztem ahogy egy kő felhasította az oldalamat.
  -Nem mész innen sehova!!!- rivallt rám a lány, aki elrabolt. Már egyáltalán nem találtam szimpatikusnak mint az elején. Sőt, inkább horrorisztikusnak! Már-már rettegtem tőle.
  -Nem csináltam semmi rosszat!!!- ordítottam rémülten -Engedjetek el!
  -Mondtuk mi egy szóval is hogy azért tartunk fogva ,,rossz kisfiú" voltál?-kérdezte egy dermesztően nyugodt, gúnyos hang a hátam mögül.
   -Neem- dadogtam zavartan, és ülve próbáltam minél hamarabb háttal kijutni az ijesztő emberek gyűrűjéből.
Legszívesebben segítségért kiabáltam volna, vagy messzire rohanni erről a helyről, és elfelejteni az egészet.
  -Na jó, ez így nem fog menni -állapította meg egy befont hajú szemüveges lány-Figyelj, gyere, ülj le, helyezd kényelembe magad, és el mondunk mindet. 
Ezzel fel is állt, felsegített engem is. Az egész társaság követte a példánkat. Kicsit megnyugodtam. Letelepedtünk a tűz köré, kaptam egy jó meleg, bélelt takarót, enni és innivalót. Ekkor jöttem rá, hogy már milyen éhes is vagyok, és arra is, hogy mennyire átfagytam. Elkezdtem enni. Csak úgy tömtem magamba az ennivalót. Mindenki néma csendben várta, hogy mikor fejezem be. Rettentően zavart, de igyekeztem nem foglalkozni velük. Amikor már jól laktam, várakozóan körbe néztem. Senki nem szólt egy szót sem. Kezdtem megijedni. Végignéztem rajtuk. Senki sem foglalkozott velem. Komoly arccal nézték egymást, mintha szavak nélkül beszélték volna meg, hogy mi tévők legyenek. Kezdtem zavarban lenni. Az idő csigalassúsággal vánszorgott. Az idő érzékem teljesen eltűnt. Már vagy fél órája ültünk így, de lehet, hogy csak 5 perce. Nem tudtam megmondani. A feszültség tapintható volt a levegőben. Lesütöttem a szememet, min egy leszidott kisgyerek.
Mégis kik ezek, és miért raboltak el? Nem is fognak többé már hozzám szólni?

1. fejezet

1.    fejezet

Telihold volt. Az ég tiszta, és felhőtlen. A templomban megszólalt a harang. Éjfél. A szemem kipattant, és egyenesen belenéztem a teliholdba. Velem szemben az ablakon át sütött be a hold, és a szobám fényárban úszott.

  -,,Neeeeeeee!"– gondoltam kétségbeesetten.

De már késő. A körmeim megnyúltak és hegyesek lettek, szemfogaim pedig vámpíros jelleget öltöttek. Elfogott a mérhetetlen vágy, hogy mindent széttépjek.

  - ,,Nem!" – mondta újból egy belső hang.

Kiugrottam az ágyból. Kitártam az ablakot és élveztem, ahogy a szellő felborzolja a hajamat. Utolsó erőmmel szinte átrepültem a párkányt, majd átmásztam a kerítésen. Elkezdem rohanni a város vége

felé. Egyszer csak elsötétült minden. Ekkorra már teljesen elvesztettem az uralmamat a testem felett. Látomások kezdtek el gyötörni.

 Hirtelen egész kicsi voltam, és egy farkas a pólyámat fogta a szájában és a sűrűben rohant velem. Arcomba ágak csapódtak, de még sírni se mertem, mert éreztem a veszélyt, a feszültséget. Rettegtem. A farkas megszólalt:

   -Figyelj jól gyermek, ide többet nem térhetsz vissza!

Mintha álomból riadtam volna, újra visszatértem a valóságba. Már a városszéli dombokon futottam, messze láttam a kőszirtet, ami a dombok végén magasodott. Tudtam, hogy mögötte már a meredek kőfal, és a tenger vár rám. Hirtelen nagy kísértést éreztem, hogy feljussak a tetejére. Hogy miért, azt én sem tudtam megfogalmazni. Utolsó kísérletet tettem, hogy megszabaduljak ettől a furcsa erőtől, ami fogva tart és irányít. De hiába. Ekkor újra eltűnt minden, ami körülvett.

Apró rácsos ágyban voltam, és torkom szakadtából ordítottam. Egy női hang sikított mellettem.

  -George, szóval te vérfarkas vagy!

Csak egy morgás volt a válasz. 
 -Miért nem mondtad el? Miért is hittem neked?

Egy nő körvonala kezdett kirajzolódni a sarokban.

      -Itt hagylak szörnyszülött fiaddal. Öld meg őt!

Tompa puffanás, egy villanás és az árny eltűnt. Hörgés hallatszott és hirtelen valami nagy test ugrott rám. De mielőtt hozzám ért volna, egy nagy vakító alagútba zuhantam, majd hirtelen egy puha dologra érkeztem.

A látomás hirtelen eloszlott, nagyon váratlanul lett vége. Mintegy álomból felocsúdva néztem körül, és majdnem hanyatt estem ijedtemben, amikor ott találtam magam a sziklaorom csúcsán, és vonítottam. Ez volt az utolsó emlékképem, mert ebben a pillanatban már valóban elájultam.

Újra felriadtam. Egy szemétledobó telepen találtam magam, amint iszonyú erővel tépem fogaimmal a körülöttem heverő szemetet. Körülbelül hajnali öt óra lehetett, a látóhatáron éppen vörösen kelt fel a nap, a hold már nem látszott az égen, így már nem kellett tovább félnem. Sóhajtottam, és remegő kézzel beletúrtam szénfekete hajamba. Lassan elkezdtem feltápászkodni.

12 éve mindig ugyan ez történik és mindig teliholdkor. Magyarázatot pedig még nem találtam. Egyre inkább nő bennem az az érzés, hogy nem vagyok ember. Valami más vagyok.

Amíg ezen járt az agyam, hazaértem. Testem csupa izzadság volt, és nagyon elgyötörtnek éreztem magam. De tudtam, hogy nem érdemes lefeküdni, mert hamarosan úgyis kelni kell, iskokába kell mennem. „Nem akarok iskolába menni, semmi kedves sincs hozzá!” – morogtam magamban.

Egy kész rémálom ülni az osztályba, hallgatni a beszólásokat, és némán tűrni, ahogy kinevetnek. Utálom, gyűlölöm ezeket a napokat, kész szenvedés! De muszáj bemenni, hiszen a világ egy hétköznapi gyereknek lát, és minden gyereknek kötelező az iskola.

Ez van. Bemásztam hát a kerítésen, felkapaszkodtam a szobám ablakához, majd beugorva mély lélegzetet vettem. Elkezdem készülődni csiga tempóban egy újabb förtelmes tanítási napra. Átmentem a konyhába, öntöttem egy kis tejet a bögrébe, de persze fele megint a ruhámra ment, de nem érdekelt. Müzlit is tettem bele, és úgy bekanalaztam. Éppen a fogamat mostam, amikor anyukám felkelt. Megállapította, hogy nagyon sápadt vagyok és karikás a szemem.

„Szuper” - gondoltam, - „ő vajon milyen lenne egy egész éjszakai kóborlás után. Na, a mai nap is jól fog telni!”

Kimentem a megállóba, és hamarosan meg is érkezett a sulibusz. Komótosan felszálltam, és azonnal eltalált néhány papírgolyó és ételmaradék. Kisepertem a morzsákat a hajamból, és az ülések között elindultam hátra a busz vége felé. Hirtelen valaki megragadta a táskámat, és jól megrántotta. Lábam kiszaladt alólam, és felszántottam a busz padlóját.             
-Mi van Walker, már készülsz a bohóc karrieredre? – egy kellemetlen hang vihogott a fülembe.

Rántottam egyet a vállamon, feltápászkodtam, motyogtam valamit az orrom alá, és újra elindultam.

  -Tessék? Sajnos nem értek lúzerül! – röhögött az előző hang tulajdonosa, Biff.

Mindenki rajtam röhögött, mondhatom nagyon kellemes érzés volt.
  -Megkukulál? Nem hallasz?

Gyorsan ledobtam magam az utolsó ülésre, és legbelülre ültem, hogy ne is lássam. Végre megérkeztünk, és a többiekkel elhagyhattam az öreg zörgő járgányt, hogy beléphessek a kínzóhelyemre, a suliba.

Itt minden úgy kezdődött, mint egy szokásos hétköznap. A harmadik szünetben azonban, amikor elvonultam az akácfa mögé, az irodalom könyv mögé elrejtve az arcomat, furcsa dolgok történtek. Hirtelen hangokat hallottam felettem.

  -Ne már, leesek!!! – mondta valaki fojtott hangon

  -Szerinted nekem jobb?! – válaszolta egy másik hang.

  -Hagyjátok már abba, még a végén észre vesz minket!

Felnéztem a fára. De mielőtt bármit is láthattam volna, valami rám esett felülről.

-Au! – kiáltottam fel, és miközben felálltam, gyorsan leporoltam magam. Amikor felnéztem, egy kreolbőrű, kék szemű, hullámos hajú lány állt előttem. Rámosolygott, a világ legszebb mosolyával, és én azonnal elvörösödtem.

-Velünk kell jönnöd - mondta kedvesen, és olyan közömbösen, mintha éppen arról beszélne, hogy szép időnk van. Megragadta a kezemet, és felrántott a levelek közé. erős ütést éreztem a fejemen, majd elkezdtem zuhanni az tudat alatti állapot sötét mélységébe.