2. fejezet

A furcsa társaság 

Arra keltem, hogy pofozgatnak. Érdes, kemény jeges földön feküdtem. Csontjaimig hatoló hideg szél fújt.
  -Már rég fel kellett volna élednie!- aggódott egy magas hangú személy.
  -Mekkorát ütöttél már?! azért nem megölni kellett volna!-felismertem a csajt, aki magával ragadott. 
Most nem olyan kedvesen beszélt.
  -Bocsi. Pedig finoman csináltam.-szólalt meg egy mély fiúhang.
  -Pff! Na persze! Csak teljes erőből!-fújtatott dühösen.
  -Kicsit kedvesebb is lehetnél!-sziszegte sértődötten a másik.
,,Szóval fejbe vágtak"- jöttem rá. 
Először résnyire nyitottam csak ki a szemem, és óvatosan körül néztem. Nagyon sötét volt. Az éget sűrű felhő borította, így a Hold és a csillagok nem látszódtak. Késő

éjszaka lehetett-körülbelül hajnali 1-2óra-, így először csak tüzet láttam. Körülötte nem látszott senki. Ahogy lassan hozzászoktam a sötétséghez, elkezdtek emberi árnyak kirajzolódni körülöttem. Körülbelül 7-en, 6-an tolongtak felettem. Az összes engem nézett. A fák ijesztő árnyékként nyúltak fölénk. Valahol egy erdei tisztáson lehettünk. Pontosan hol, azt én sem tudom megmondani. Jobban is körülnéztem volna...
De  hirtelen egy hosszú hajú valaki ijesztően közel,-körülbelül 1-2 centire az orromtól!!!-bele hajolt az   arcomba,és vidám hangon felkiáltott:
  -Nézzétek, felkelt!
Ijedtemben talpra ugrottam, és elkezdtem szaladni az ismeretlenbe. Inkább csak elkezdtem VOLNA, mert amint elindultam, két kéz megragadott, és visszarántott a földre, és vasmarokkal tartott. Éreztem ahogy egy kő felhasította az oldalamat.
  -Nem mész innen sehova!!!- rivallt rám a lány, aki elrabolt. Már egyáltalán nem találtam szimpatikusnak mint az elején. Sőt, inkább horrorisztikusnak! Már-már rettegtem tőle.
  -Nem csináltam semmi rosszat!!!- ordítottam rémülten -Engedjetek el!
  -Mondtuk mi egy szóval is hogy azért tartunk fogva ,,rossz kisfiú" voltál?-kérdezte egy dermesztően nyugodt, gúnyos hang a hátam mögül.
   -Neem- dadogtam zavartan, és ülve próbáltam minél hamarabb háttal kijutni az ijesztő emberek gyűrűjéből.
Legszívesebben segítségért kiabáltam volna, vagy messzire rohanni erről a helyről, és elfelejteni az egészet.
  -Na jó, ez így nem fog menni -állapította meg egy befont hajú szemüveges lány-Figyelj, gyere, ülj le, helyezd kényelembe magad, és el mondunk mindet. 
Ezzel fel is állt, felsegített engem is. Az egész társaság követte a példánkat. Kicsit megnyugodtam. Letelepedtünk a tűz köré, kaptam egy jó meleg, bélelt takarót, enni és innivalót. Ekkor jöttem rá, hogy már milyen éhes is vagyok, és arra is, hogy mennyire átfagytam. Elkezdtem enni. Csak úgy tömtem magamba az ennivalót. Mindenki néma csendben várta, hogy mikor fejezem be. Rettentően zavart, de igyekeztem nem foglalkozni velük. Amikor már jól laktam, várakozóan körbe néztem. Senki nem szólt egy szót sem. Kezdtem megijedni. Végignéztem rajtuk. Senki sem foglalkozott velem. Komoly arccal nézték egymást, mintha szavak nélkül beszélték volna meg, hogy mi tévők legyenek. Kezdtem zavarban lenni. Az idő csigalassúsággal vánszorgott. Az idő érzékem teljesen eltűnt. Már vagy fél órája ültünk így, de lehet, hogy csak 5 perce. Nem tudtam megmondani. A feszültség tapintható volt a levegőben. Lesütöttem a szememet, min egy leszidott kisgyerek.
Mégis kik ezek, és miért raboltak el? Nem is fognak többé már hozzám szólni?